via É L E T

...elérkeztem egy fontos útelágazáshoz, döntenem kell és mindkét út legalább olyan fontos mint a másik.
Egyiken magam mögött hagyom a múltam, a másikon szintén, érdekes helyzet.
De sokkalta nagyobb a magamban vívott harc mint amit a külvilág lát, konkrétan csatamezők vannak bennem. Mindig az adott szituáció magában rejti a megoldás kulcsát, mint esetemben is ez így van, csak azt a fránya kulcsot nem találom. Mikor már azt hittem megvan, kiderült, hogy korántsem a megoldást találtam meg, hanem csak a rávezető félig meddig eltakart ösvényt.
Mennyire sikerül ezt az egész fejére fordult világot vissza billentenem magamban, azt nem tudom. Kitartásom egyes emberek felé túlságosan megrögzült, túlságosan kapaszkodom beléjük, vagy ha úgy tetszik nagyon ragaszkodom!
  Háborúban vagyok, öldöklőm gondolataim, siratom elvesztett emlékeim, bizonytalanságom a tetőfokára hágva próbál megsemmisíteni. Érzéseim és ösztönöm maradt, kér olyan fegyver amivel győzni fogok és megtalálom azt ami helyes azt amit nem fogok megbánni a közeljövőben, ha a megoldás az, hogy ne ragadjak le egy helyen huzamosabb ideig.
Be kell látnom, hogy azt hiszem az én sorsom, az én életem nem egy adott helyhez kötődik, hanem személyekhez. Talán ezt a legnehezebb elfogadnom!

          szösszenet



           A szíve mélyén tudta, hogy elengedhetetlen az életében, mégis úgy érezte jónak, hogy valamit kell lépnie, valami olyat amitől az ember szíve megszakad de kell ez a lépés, a túléléshez. Meg kell tennie, mert hanem felemészti őt az a sok kavargó érzelem, a múlt, a sok rágódás. Később az ember másként látja úgyis a dolgokat! A szép emlékek szebbé válnak, a rossz emlékeket vagy elfelejti az ember, vagy feldolgozza mert mély sebeket szakíthat fel később.
    Túlságosan érzelgős fajta volt, az a típus aki kimutatja érzelmeit de nagyon nehezen.    Jól alkalmazkodott, irányítható volt, így próbált beilleszkedni a társadalomba. Igazán senkinek nem mutatta meg azt az arcát aki valójában. Mindig maszkok mögül szemlélte az eseményeket. Néha mikor próbált kibontakozni, levetni maszkjait, hogy önmaga álljon ott, mindig kapott egy - két fülest, egy pofont az élettől. Volt pár kivétel, de nagyon ritka alkalmak voltak azok.

     Képzeletben már régen kibontakozott kedvese karjaiból, a gyereknek adott egy amolyan búcsú puszit, amiben benne volt a -"pár hónap múlva találkozunk édes fiam"- majd kedvesét megölelte és adott egy csókot homlokára. Bizalom gyanánt adják azokat, nagyon ritkák is.
Mikor túllépte az ajtó küszöbét, vissza fordult és látta a csillogó könnycseppet, ami az ő szeméből is akkor buggyant ki.
    Olyan fájdalmat soha nem érzett, valami nagyon de nagyon üres tér tátongott a lelkében, de tudta jól, hogy ez ideig-óráig lesz csak, hiszen pár hónap múlva viszont láthatja, érezheti, a gyermekét, és kedvesét!

          De nem tette! Csak annyit mondott, hogy "szünethiány".... ugye megérted?

Legelső emlékeimtől kezdve figyeltem a körülöttem lévőket, belső világomban értékeltem az embereket és akik érzelmeket tápláltak felém, azok egy lépéssel közelebb jártak hozzám. De ez így is van rendjén:)
Életem legmeghatározóbb személyisége a saját apám egyénisége, az más tény, hogy az öreg iszik, és valljuk be, hogy alkoholizmusban is szenved. Ám soha nem voltam vele mélyebb kapcsolatba, bár egy két mondata mindig itt van velem, belém ivódott. A székelyek egyik házi titka:
 -Fiam -apja mélyen a fia szemébe néz- bárhová is vett a sors egyet ne felejts el -itt elérzékenyül tekintete- "honnan jöttél!"
Valljuk be azt is, hogy sok magyar ember nem tudja értelmezni ezt a két szót, talán az egyszerűsége miatt!
Nem mondhatnám el róla, hogy jó apa, mi több elég sok rossz példát mutatott, ettől függetlenül, felnézek rá, tipikus székely ember. Aki nyugodt, becsületes, szereti munkáját független mit csinál, ügyes keze van, ezermester és precíz. Sokat segített, hiszen pontosan a legjobb út felé igazgatott a tetteivel. Sok emlékem sincs vele, de ami van az nagyon mély, és boldog! Kivéve mikor elesett velem a forgószékből és bele vertem a fejem a fűtőtestbe :)
Neki és az életnek tanító mestereinek sokat köszönhetek.
Köszönöm!
 

Az élet nagy bölcsei azt mondták, hogy soha ne szóljunk bele a dolgaikba, az idő mindent megold inkább éljük át az eseményeket, a cselekményeket. Mert ha átéled akkor megvalósulhat benned egy külső szemlélő "mód". Tapasztaltabb leszel ezzel is. Hiszen ezért vagyunk a földön, hogy tanuljunk, tanuljuk a szenvedést, a fájdalmat, a betegséget, de tanuljuk a boldogságot, az örömünket, biztonságot. Vallások mérik a lépcsőfokokat, a legaljától a legtetejéig, rétegeire is szedve azt, vannak ezenkívül szegények, kissé tehetősebbek, és gazdagok. Van ennek ága boga kérem szépen!
Úgy gondolom, hogy a mosolyt is tanítani kellene, mindenkinek, már elkezdeni az óvodában, nem kell ehhez annál meggyőzőbb tény, minthogy nézz reggel végig a busz/villamos megállóba.
Ez az élet egy ugródeszka valami nagyobb felé... sokan akik rájöttek erre megzavarodtak. Nem fényvárosokban kellene élnünk, nem betondzsungelekben, halálra ítéltetve érzem magam, és nem én vagyok egyedül aki ugyan ezt érzi, és nem, tehet semmit mert megvan kötve a keze... legyen csak elképzelés de! nézzük csak mintha olyan érzésem lenne, hogy egyre kisebb országok lesznek,kiszakad ez a csoport, függetlenné válik amaz, egyre csak zsugorodnak mintha újra törzseké szeretne alakulni az embeisség. Jövőbe látni nem csak fikció, hanem álom.
 

       ...napok óta gyötörnek az emlékeim, érzéseim, fájdalmaim vannak és úgy érzem magam mint akit össze lapit a világ. Naponta szakadoznak fel olyan sebeim is amelyekre azt hittem, hogy régen begyógyultak. Néha a szoba közepén összegörnyedve, összerogyva, begörcsölt hassal könnyeimet elengedve próbálok szabadulni a kíntól. Rájöttem valamire... "a víz oltja a tűzet" itt a bizonyíték egy tűz és egy víz elem közti kapcsolatnak.
      Nyomorultnak éreztem magam, nagyon de nagyon egyedül voltam, és ennél az volt rosszabb, hogy nemcsak a szívem, de az egyik felem is éreztem elveszni.
     Elöntött a kétségbeesés, a rémület lett úrrá mindenen. Fura érzés, olyan erőtlen kis hangyányinak érzed magad olyankor, csak a hangod van, az indulataid maradnak, mintha mindent az ördögre bíztál volna. Majd mikor tudatosult bennem, hogy nem fogom látni Őt az egy kegyetlen érzés, beléd hasít és felér akár 62 ostorcsapással.
     Felriadtam éjszaka, felültem az ágyba, és láttam olyan kis ragyogó csillanásokat, néhány másodpercig, persze, optikai csalódás, de akkor és ott egy álom volt, egy jel, egy figyelmeztetés. Sokat gondolkodtam, hogy mit szeretnék, mire vagyok hívatott, miért szeretek ennyire messzi lenni a szülőföldemtől?, hogy miért nem tudok egy helyen maradni olykor?, eszembe jutott, hogy a székelyek ők határőrök voltak, elég sokszor messze a családjuktól. Vajon genetika?, vagy talán ennyire belénk ivódott ez?, ekkor kezdtem megijedni, bepánikolni. Lehet mégis összefüggés az én párkapcsolatom, az én kis családom között?!
     Egyet elhatároztam, hogy a sebek begyógyulnak így is, úgy is, de az az élet amit kettőnk segítségével küldtek e világra, ne sérüljön. Kemény elhatározás, szabályok lefektetéseinek betartásával megoldható, és közben jól is érezzük magunkat ha nyitottak vagyunk elégé egymás felé.