...elérkeztem egy fontos útelágazáshoz, döntenem kell és mindkét út legalább olyan fontos mint a másik.
Egyiken magam mögött hagyom a múltam, a másikon szintén, érdekes helyzet.
De sokkalta nagyobb a magamban vívott harc mint amit a külvilág lát, konkrétan csatamezők vannak bennem. Mindig az adott szituáció magában rejti a megoldás kulcsát, mint esetemben is ez így van, csak azt a fránya kulcsot nem találom. Mikor már azt hittem megvan, kiderült, hogy korántsem a megoldást találtam meg, hanem csak a rávezető félig meddig eltakart ösvényt.
Mennyire sikerül ezt az egész fejére fordult világot vissza billentenem magamban, azt nem tudom. Kitartásom egyes emberek felé túlságosan megrögzült, túlságosan kapaszkodom beléjük, vagy ha úgy tetszik nagyon ragaszkodom!
Háborúban vagyok, öldöklőm gondolataim, siratom elvesztett emlékeim, bizonytalanságom a tetőfokára hágva próbál megsemmisíteni. Érzéseim és ösztönöm maradt, kér olyan fegyver amivel győzni fogok és megtalálom azt ami helyes azt amit nem fogok megbánni a közeljövőben, ha a megoldás az, hogy ne ragadjak le egy helyen huzamosabb ideig.
Be kell látnom, hogy azt hiszem az én sorsom, az én életem nem egy adott helyhez kötődik, hanem személyekhez. Talán ezt a legnehezebb elfogadnom!
